Van neve ennek a sötétségnek? Ennek a kíméletlenségnek, ennek a töméntelen gyűlöletnek? Hogy talált ránk mindez? Beosont az életünkbe, vagy mi kutattuk fel, hogy magunkhoz csalogassuk? Mi történik velünk? Innentől kezdve úgy küldjük a gyerekeinket a világba, mint ha háborúba indulnának? Reménykedve, hogy épségben hazatérnek. Abban a tudatban, hogy valamit biztosan elveszítenek menet közben. Mikor tévedtünk el? Mióta táplálnak az árnyak? Mióta növekszik a szívünkben ez a fekete lyuk? Van neve ennek a sötétségnek? Úgy hívják, mint téged?
Tudom, hogy nincs bennem semmi különös. Az átlagemberek átlagéletét élem. Nem alkottam semmi emlékezetest, nevem hamarosan homályba vész, de tiszta szívből, igaz szerelemmel szerettem valakit, és ez nekem teljesen elég.
Van úgy, hogy változásra vágyunk. Átmenetre. Mint az évszakok. A tavaszunk csodálatos volt, de a nyarunknak is vége. Kihagytuk az őszt. És most... hirtelen olyan hideg lett, annyira hideg! Minden megfagy. Szerelmünk elaludt, és a hóesés meglepte. És ha elalszol a hóesésben, nem érzed a halál közeledtét.
Az embernek a társa: hiányzik. Nemcsak akkor, ha a halállal elvesztette, de akkor is, ha még sohasem találkozott vele. Soha, egész életében!... A társtalan ember hozzászokott ugyan, hogy egyedül van, hogy lelkileg idegenek között él, megszokja a magányt, mint eszkimó a sarki hideget - de a lélek mégis tudja, hogy hiányzik belőle egy darab: hiányzik a másik fele. És ez nem csak akkor fáj, ha elveszítjük, hanem akkor is, ha nem találjuk meg!
Az érintésben hihetetlen erő lakozik. Összeolvasztja az embereket, ledönti a köztük lévő falakat jobban, mint bármi más, és mindannyian reagálunk rá. Az érintésben energia van, csodát tévő energia.
Vannak az életben pillanatok, amikor menthetetlenül egyedül vagy. Ilyenkor hiába van társad, hiába van családod, hiába vannak barátaid: egyedül vagy. Bizonyos kérdéseket egyedül kell megoldanod, senki nem segíthet rajtad, senki helyetted el nem végezheti. Kifejezhetem ezt úgy is, hogy vállalnod kell valamit az életből, valami kockázatot, valaminek a felelősségét, egyedül, a magad erejéből.
Néha nagyon nyomasztó az élet. Szorít, mint egy satu. Olyan érzés, mint amikor beleszeretsz valakibe, de az nem viszonozza. Mint amikor a legjobb haverod vagy barátod magadra hagy. Mint amikor meghúzol egy ravaszt, vagy felgyújtasz valamit,és nem tudod visszacsinálni. (...) A sportban így hangzik a szabály: pörgesd fel magad! Az életben pedig: állj ellen a nyomásnak, menj tovább!
